HátborzongaTÓ part – villámkrimi

Aznap is lement a tópartra. Évek óta egyedül járt horgászni. A sétányon szembejövők rá se néztek. Cseppet sem bánta. Mogorva, magának való férfinak tartották egész életében. Letelepedett a megszokott stégre. Nagyon fázott, pedig ez ritkán fordult elő. Talán meghűlt valahol. 

A tó egyik felét a horgászok foglalták el, a másikat a fürdőzők. Szerencsére a turisták tiszteletben tartották a „Csendet kérünk!” tábla figyelmeztetését, és messzire kerülték a pecásokat. Jól is jött neki, hogy a túlpartról elriasztják a halakat a hangoskodásukkal, átterelve őket az innenső részre. Így nagyobb fogásra számíthatott. 

Minden olyan volt, mint általában. Egy kivétellel: didergett, pedig lassan tíz óra felé járt az idő. Furcsa. Nem értette, hiszen nyár közepe lévén, tűzött a nap. Az emberek vígan lubickoltak a vízben. Felvette a kabátját. Biztos lehetett benne, hogy bolondnak nézik, hiszen a legtöbben körülötte fürdőruhára vetkőztek.

Előző délután megmártózott. Úgy emlékezett, akkor kellemesen langyosnak érezte a vizet és a levegőt is. Ennyire lehűlt volna tegnap óta? Egyre bosszúsabban nézte a vizet. Tudta, hogy a halak ilyenkor már kevésbé kapnak. Vissza kellene jönni inkább este – gondolta. 

Hirtelen valami horogra akadt. Megörült a kapásnak. Elkezdte feltekerni az orsót. Néhány percig küzdött, hogy közelebb tudja húzni, ügyelve, el ne szakadjon a damil. Már nem érezte a hideget. Hosszú időbe telt, mire végre sikerült kivonszolni a zsákmányt. A koszos víz miatt először csak a körvonalai tűntek fel. Valami hatalmas állat lehet. Vagy nem is állat? 

Ekkor meglátta. Egy emberi test lebegett a felszínen. Elborzadva, önkéntelenül dobta el a botot. Pár másodperc múlva feleszmélt, próbált nyugalmat erőltetni magára. Kihúzta a hullát a ruhájánál fogva. Ránézett a felpüffedt, viaszos-szürkés arcra. Egyszeriben emlékezett mindenre. Szélütés vagy infarktus végezhetett vele tegnap úszás közben. Megborzongott a felismerés súlyától, saját holttestének látványától.