Lord Hamilton ápolónője – villámkrimi

Lord Hamilton gazdagságban élt hatalmas angliai birtokán. Egyetlen rokona az unokája, Luise volt, aki Amerikában lakott. Az utóbbi években nem látogatta a nagyapját. A kastély urának ez nagyon rosszul esett, hiszen  rajongott a lányért.

A lord nagyon idős volt. Egy ideje már a szobájából sem mozdult ki. A magány miatt egyre mogorvább, magába fordulóbb lett. Nem érdekelte a hatalmas vagyon, hiszen a számára legfontosabb emberek mind elhagyták, meghaltak vagy elköltöztek. Az egyetlen, akit megtűrt maga mellett, az ápolónő, Christine volt. Rajta kívül a kastélyban dolgozott még egy szakácsnő és egy kertész. Az orvos kéthetente látogatta az öregurat. Csendes, szomorú volt a ház.

Christine úgy végezte a munkáját, mintha eggyé vált volna a komor falakkal. Alig beszélt a személyzet tagjaival. Ha mégis kommunikálni kellett valakivel, azt szégyenlősen, lehajtott fejjel, halkan tette. A folyosón is csendben, szinte észrevétlenül suhant végig, amikor nem a lord mellett akadt dolga. Lelkiismeretesen ápolta a beteget éjjel-nappal, de Lord Hamiltonon kívül valószínűleg senki nem tudta volna felidézni a lány arcvonásait, vagy a szeme színét. A haját sem láthatták soha, mindig kendőt viselt.

Lord Hamilton egyetlen vágya volt még utoljára találkozni az unokájával. Megkérte Christine-t, írjon levelet Luise-nak: mielőbb jöjjön Angliába, mert úgy érzi, már nem sok ideje van hátra.

A levél elküldése utáni tizenharmadik napon taxi érkezett a kastélyhoz. A csengetés hangjára Christine lesietett a lépcsőn. Fiatal nő állt az ajtóban. Hosszú, vörös haja volt. Nadrágkosztümöt és tűsarkút viselt. Luise volt az. Christine megmutatta neki a szobáját, majd elmondta: sajnos egy napot késett. A nagyapját előző nap szállították el a halottasházba. A személyzet tagjait elbocsájtották, csak ő maradt intézni a temetést. Ezután felajánlotta: tálcán felhozza a vacsorát.

Másnap Lord Hamilton ügyvédjénél megjelent egy csinos, vörös hajú hölgy. Bemutatkozott: Luise Hamilton. Az örökség ügyében. Az ügyvéd készségesen hozta az előkészített dokumentumokat. Luise aláírt mindent, majd megkérte az ügyvédet, hogy a birtokot adja el, az árát pedig utalja át egy svájci bankszámlára. Az ügyvéd nem csodálkozott. Megértette, hogy ez a nagyvilági nő nem szeretne a nagyapja búskomor házában élni.

A temetést egy hét múlva tartották. Néhány ember volt jelen: a pap, a temetőszolgák, a szakácsnő és a kertész. Luise kissé késve érkezett. Nadrágkosztümöt, fekete lakk tűsarkú cipőt és lefátyolozott kalapot viselt. Sárga tulipánokból álló hatalmas csokrot tartott a kezében. Nem szólt senkihez, mereven nézett maga elé. A szertartás végén elhelyezte a síron a csokrot. A többiek nem zavarták gyászában. Köszönés nélkül eloldalogtak, indult mindenki a dolgára. A szakácsnő a kertész mellett lépkedett a kavicsos úton.

– Milyen csinos ez a Luise kisasszony – kezdett csevegni a szakácsnő – Nem így emlékeztem rá a fényképek alapján. Azokon kissé vadócnak tűnt.

–  Igen, gyönyörű hölgy – mormogta a kertész – de azért meglátogathatta volna a nagyapját néha-néha.

– Egyetértek. Nem volt szép tőle, hogy felé sem nézett – válaszolta a szakácsnő.

Aztán hirtelen témát váltott:

– Nem tartja furcsának, hogy Christine el sem jött a temetésre?

– Lehet, a munkája szólította el, és már egy másik beteget kell ápolnia – válaszolta a kertész.

– Igen, valószínűleg – tűnődött a szakácsnő.

A vörös hajú nő még sokáig állt a sírnál. Később visszament a kastélyba, majd taxit rendelt, és kivitette magát a repülőtérre.

A birtok északi sarkában egy friss földkupac állt. Talán a kertész akart valamit ültetni, mielőtt elbocsájtották. Akkora volt, mint egy sírhalom. Senki nem vette észre. A kastélyt eladták, a földkupacot pedig az évek során benőtte a moha.