Kórház – villámkrimi

Sokszor voltam kórházban. Az úgynevezett Távol-Keleten élek, az országot nem nevezném meg.

A szülészeten kezdtem, erről persze nincsenek emlékeim, pusztán anyám elmondása alapján van fogalmam a körülményekről. Csupa negatívum. Az orvosok és a nővérek kiabáltak a vajúdó nőkkel. Ez megszokott dolog volt akkoriban. A tisztaság szót hírből sem ismerték. Az újszülöttekkel senki nem törődött. Az életrevalók túlélték. Aki nem, az így járt. Anyám szerencsére fiatal és erős volt, így mi hamar hazakerültünk a nyolcágyas kórteremből.

Következő látogatásomra tíz éves koromban került sor. Biciklibaleset, eltört a karom. Abban a kórházban nem kiabáltak az emberekkel. Ennek ellenkezője történt: egy szót sem szóltak hozzánk. Sem anyámhoz a gyógyításommal kapcsolatban, sem hozzám, amikor egy hatalmas injekciót belém vágtak. Begipszelték a kezemet, majd kitettek a folyosóra. Néhány óra várakozás után anyám türelmetlenül kérdőre vonta az egyik nővért, mire félvárról azt a választ kapta: mit ülnek még itt? Elveszik a helyet a súlyos betegek elől! Eszünk ágában sem volt ilyet tenni, így boldogan hazamentünk.

A következő években sok kórházzal megismerkedtem: hol anyámat, hol a nagyszüleimet, hol valamelyik rokonomat látogattam. Olyan is előfordult, hogy kisebb műtétre be kellett feküdnöm egy-egy napra. Szépen lassan kialakult a kórház undorom. Már a kapun belépve görcsbe rándult a gyomrom. Sőt, az épület felé közeledve. Valójában az utca elején, ahol ki volt táblázva a kórház neve és elérhetősége. Aztán ott volt a szag, ami megcsapott és az egész épületben nem eresztett. A fertőtlenítő és a betegség szagának keveredése. Erre rátett az úgynevezett fehér köpeny szindróma. A látványától egekben a vérnyomásom. Na meg a zöld falak. Indoka, hogy ez a szín nyugtató hatással van az emberekre. Rám biztosan nem. Ami viszont a legrosszabb: a hangok. Lehet nappal vagy éjszaka, ezek a hangok mindig nyugtalanítóak. A sérültek jajveszékelése, a fájdalmas nyögések, a türelmetlen, fojtott viták és az orvosi eszközök csörömpölése. Nem tudom, melyik eszköz mire való, de egyik hangja sem ígér sok jót.

Most azonban valahogy más minden. Múlt héten motorbalesetem volt, elvesztettem az eszméletem. Itt ébredtem fel, ebben a finom illatú kórházban. Nincs fertőtlenítő és betegségszag. Enyhe virágillat terjeng, mintha egy szállodában lennék. A falak színe kellemes bézs. A berendezés is hotelre emlékeztet. A szemközti falra egy csúcskategóriás tévé van szerelve. A hangok sem olyanok, mint máshol. Nagyon halkan szól a zene a folyosón, csupán ez szűrődik be kintről. Egyedül vagyok a szobában, nem nevezném kórteremnek. Pedig biztosan az. Többször jártak nálam nővérek és orvosok, mind úgy emlegette: „a kettes kórterem”.

Ha már itt tartunk: a személyzet a legfurcsább. Mindenki türelmes és kedves. Az összes orvos, nővér és műtős, akit eddig láttam, sőt, a takarítónő is. Mindenki mosolyogva végzi a munkáját. Mintha egy másik országban lennénk, vagy inkább egy másik bolygón.

Nincsenek fájdalmaim, tegnap tettem egy sétát a folyosón. Egyre több furcsa dolgot láttam. A személyzet jött-ment, tette a dolgát. Egymásra mosolyogtak, halkan váltottak néhány szót. A legtöbb kórterem zárva volt, de az egyikbe sikerült bepillantanom. A fekvő beteg fölé hajolt egy orvos, éppen kézzel nyúlt bele a mellkasán lévő sebbe. Azt hittem, elájulok. Meg is tántorodtam, mire odaugrott egy készséges nővérke, óvatosan átfogta a derekamat, majd visszakísért a szobámba. Megrökönyödve vontam kérdőre, mire ő ennyit válaszolt: Ne aggódjon, a doktor úr tudja, mit csinál. Ebben a kórházban soha nem téved senki.

Soha? Ilyet életemben nem hallottam! Tévedni emberi dolog. Amúgy pedig miért nyúlkál puszta kézzel a beteg mellkasában?

Este választ kaptam a kérdéseimre. Az ágyban fekve tévéztem, amikor bejött egy fiatal orvos. Igen, kitaláltad: mosolyogva. Kérte, tegyem szabaddá a hasamat. Na, akkor megszólalt a vészharang a fejemben! Nem, ezt velem nem fogod megtenni! Kérdeztem, mit akar  csinálni. Azt válaszolta (továbbra is rezzenéstelen arccal, türelmesen és kedvesen): Nem fog fájni, ne aggódjon! Már nyúlt is felém. Akkor megláttam, hogy a keze nem emberi kéz. Az ujja végén apró szikék villantak. A tenyeréből led lámpa világított. Reflexből hasba rúgtam. Arra számítottam, legalább meggörnyed a fájdalomtól. Akkor még csak sejtettem, hogy ilyet nem érez. A lábam visszapattant a fémről, amiből a teste volt. Robot? Komolyan? Egy robot vagy? – üvöltöttem az arcába a fájdalomtól és a felismeréstől.

Itt mindenki az – felelte.