Szekta – villámkrimi

Egyik ismerősöm, Sandro meghívott egy (előzetes elmondása szerint) nagyszerű eseményre. Öltözz elegánsan! – utasított.

Felvettem a legszebb kiskosztümömet, hozzá elegáns lakktáskát és körömcipőt. Taxival mentem a megadott helyszínre.

A belváros egyik legmenőbb szállodájának rendezvénytermébe szólt a meghívás.

Belépve a helyiségbe pezsgővel fogadtak a pincérek. Nagyjából hatvan-nyolcvan, kis csoportokban csevegő résztvevő lehetett már bent. Sandro bemutatott néhány ismerősének, majd leültünk a helyünkre, mert hamarosan kezdődött a műsor.

Megnyerő külsejű amerikai férfi lépett az emelvényre, aki tolmács segítségével előadta a hatásvadász fordulatokkal teletűzdelt monológját. Valóban hipnotikus volt, többen éljeneztek, beletapsoltak a beszédbe.

Éreztem, hogy a teremben ülők nagyon tisztelik a szónokot. Sokan jegyzeteltek. 

Az üzenetből kívülállóként csak annyit értettem, hogy mindenképpen csatlakozzunk a szervezethez, mert ez az egyetlen helyes út.

Az előadás végén a férfit állva, vastapssal jutalmazták. Felvillantak a fények, megszólalt a hangszórókból az örömzene.

Néhány perc ünneplés után a férfi csendre intette a "tömeget", majd kiadta az utasítást: az újoncok fáradjanak át a másik terembe, ahol a hozzájuk rendelt mentortól megkapják az alapképzést. Sandro ekkor felém fordult, majd ennyit mondott: Gyere, én vagyok a mentorod.

Annyira meglepődtem, hogy torkomon akadt a mondat: még nem is döntöttem el, hogy csatlakozom-e... Úgy láttam, Sandrot nem igazán érdekli, mit szeretnék. Átváltott a viselkedése katona módba: jó közlegényként teljesítette a vezér parancsát.

Nem akartam botrányt, így engedelmesen átmentem vele a szomszédos helyiségbe. 

Ott kisebb asztalok körül hárman-négyen foglaltak helyet. Sandrohoz csatlakozott még egy ijedt tekintetű, középkorú hölgy is, aki Adélként mutatkozott be. Leültünk hárman az egyik körasztalhoz, majd megvártuk, amíg a pincér elrendezi előttünk a pogácsákat és az üdítőket.

Körbenéztem: a többi asztalnál színes prospektusok kerültek elő, az újoncoknak pedig lelkesen kezdtek magyarázni a segítőik. Néhányan érdeklődéssel, néhányan pedig kétkedéssel tekintettek a papírokra vagy a rendíthetetlenül agitáló mentorokra.

Jómagam össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit gondoljak. Sandro időközben rájött, hogy elfelejtett prospektust hozni, ezért visszament a nagyterembe.

Ekkor a hölgy felé fordultam: Adél, ez itt egy szekta? 

Riadt pillantás volt a válasz, majd a szája elé tartotta az ujját, jelezve, hogy halkan beszéljek.

Megfigyelnek? – folytattam tovább a kérdezősködést.

Halvány bólintás volt a válasz.

Adél, én most lelépek – súgtam oda neki. Ő megragadta a karomat és környörgőn intett, hogy ne tegyem.

Bajba kerülök, ha megtudják, hogy hagytam magát elmenni – suttogta.

Jöjjön velem – sajnáltam meg.

Nem lehet – felelte szomorúan. 

Vigyázzon magára – mondtam végül, majd kisiettem az ajtón.

Bepattantam a legelső taxiba, ami a hotel előtt várakozott. A telefonom folyamatosan rezgett: Sandro hívogatott. Egy idő után kikapcsoltam a mobilt.

Másnap e-mail érkezett Sandrotól: Adél meghalt. Az esti partin valószínűleg túl sokat ivott, ezért eshetett a villamos alá.