Körforgás - villámkrimi

 

Erzsébet

 

Erzsébet aznap ünnepelte a születésnapját. Pontosabban csak ünnepelte volna, ha lett volna kivel. Negyven éves korára egy befolyásos fejlesztő cég ügyvezető igazgatójaként nem volt ideje a barátaira. Már ha egyáltalán barátoknak lehet nevezni azokat, akik évek óta nem szakítottak időt arra, hogy leüljenek vele legalább egy kávéra. Igaz, ebben ő is hibás volt. Erzsébet mégsem magát hibáztatta, hanem a céget. Úgy érezte, választania kellett magánélet és karrier között. Utóbbit választotta. Fogalma sem volt, jól döntött-e.

Általában nem szokott ilyen kérdéseken rágódni, de ez a születésnap túl kerek volt ahhoz, hogy ne gondolkodjon el az életén. Szülei nem éltek, többi rokona vidéken vagy külföldön lakott.

Sebaj, ma így is étteremben fogok enni – gondolta dacos, összeszorított ajkakkal – igaz, ez inkább céges vacsora lesz.

A munkaideje öt órakor lejárt, ő mégis bent ült az irodában. Hazamehetett volna, de nem látta értelmét. Hét órára úgyis a belvárosban kell lennem. Semmi értelme ide-oda utazgatni.

Az összes munkatársa hazament, ő pedig a monitorjára meredt. Számítógépén táblázatok helyett egy csoportkép villant fel a cég dolgozóiról. Erzsébet bámulta a fotót, azon belül is egyetlen arcot: Erikét. Lelki szemei előtt az elmúlt időszak emlékképei egymás után tolultak fel. Néhány hónapja volt szerelmes a férfiba. Egyetlen aprócska problémába ütközött ez az érzés: Erik boldog házasságban élt Fannival.

Erzsébet felsóhajtott: Szerencsés asszony!

Ha Fanni nem lenne, Erik végre rám figyelne.

Elég volt az önsajnálatból! A tettek mezejére kell lépnem – határozta el.

Fél óra múlva kész volt a terv. Apjától örökölt egy pisztolyt, amiről senki sem tudott. Könnyű lesz végrehajtani. A gyerekeket délelőtt kiviszik az udvarra játszani. A kerítés melletti bokor takarásából simán le tudja lőni a nőt. Célozni is az apjától tanult.

Fanni

 

Erik öt óra után öt perccel kikapcsolta a számítógépét, elköszönt a szintén hazafelé készülődő munkatársaitól, majd elindult a lifthez. Egyik munkatársa utolérte, együtt szálltak be a lefelé tartó fülkébe.

–     Mikor kapod meg a kinevezést? – kérdezte a kolléga bizalmaskodva.

–     Mire gondolsz? – kérdezett vissza Erik.

–     Erzsébet amilyen szemeket mereszt rád, szerintem közel az előléptetés – kacsintott a másik.

–  Remélem, ez a pletyka nem fog elterjedni. Erzsébet tudja, hogy szeretem Fannit – mondta komoran Erik, majd elővette a mobilját, hogy jelezze feleségének: nemsokára érte megy az óvodához.

 

Fanni volt aznap a délutános óvónő. Minden gyereket elvittek, csak Gabika maradt, mint általában mindig, utolsóként. A nő próbálta vigasztalni a szüleit hiányoló kisfiút:

–     Mindjárt jönnek anyáék. Addig játsszunk az autókkal – igyekezett elterelni a gyerek figyelmét, aki könnyeivel küszködve pillantgatott a bejárati ajtó felé.

–     Szívem, meg kell várnom Gabika szüleit. Minden gyereket hazavittek, nem hagyhatom magára – suttogta a telefonba, amikor Erik hívta.

–     A vállalkozó gyerek? – kérdezte a férj.

–   Ne hívd így – mondta rosszallóan Fanni – nem tehet róla, hogy az őseinek saját vállalkozásuk van.

Amikor végre eljöttek a szülők Gabikáért a hatalmas terepjáróval, Fanni elszoruló szívvel nézett utánuk. Egyrészt a kisfiút szánta, amiért ennyire elfoglalt szülei vannak. Másrészt a terepjárót és az azzal járó jólétet fájlalta, illetve annak hiányát a saját életükben.

–     Zsíroskenyér partit tartunk – mondta szomorkás mosollyal Eriknek, amikor hazaértek.

–     Kitalálom: megint üres a hűtő – mondta a férfi.

Ez így hó vége felé sokszor előfordult a házaspárnál.

–     Ne búsulj, szívem, majd a csókjaimmal jól laksz – húzta magához a lányt Erik.

–  Vivienék étteremben vacsoráznak – jegyezte meg Fanni – ne értsd félre, nem panaszként mondom.

–     Kik azok a Vivienék? – kérdezte Erik két csók között.

–     Vivien a kis Gabika anyukája. Neki nincsenek anyagi gondjai. Szerencsés asszony!

 

 Vivien

 

–     Miért pont egy nyilvános helyen kell ezt megbeszélni? – suttogta az étteremben Vivien a férjének.

–     Mert csak itt volt hajlandó velünk találkozni – válaszolta Antal.

–     Nagy bajban vagyunk? – faggatózott tovább a nő.

–     Ha akar, keresztbe tehet rendesen – válaszolta a férj.

–     Ekkora nagy a hatalma? Szerencsés asszony – suttogta Vivien.

–  Befolyásos fejlesztő cég élén áll – mondta Antal – ha elmondja másnak is a csalásunkat, lehúzhatjuk a rolót.

–     Mi is a keresztneve? – kérdezte a nő.

–     Erzsébet. Már itt is van – állt fel a férj, hogy üdvözölje az asztalukhoz közeledő asszonyt.

Az udvariaskodás az est hátralévő részére ezzel le is zárult. Erzsébet ugyanis hajthatatlan volt, egyre durvább lett a vita közte és a házaspár között.

–  Nem kockáztatom a jó hírnevemet – jelentette ki végül – el kell mondanom az igazgató tanácsnak.

–     Kérem, Erzsébet, gondolja át – kérlelte Antal – ön is jobban jár, ha nem derül ki ez a kis malőr.

–     Most ki kell mennem a mosdóba – állt fel határozottan Erzsébet – mire visszajövök, írják alá ezt a beismerő vallomást.

Viven és Antal sápadtan bólintottak. Amikor a nő eltűnt a pult mögött, Antal villámgyorsan a poharába dobott egy tablettát. Vivien szomorúan ránézett, majd így szólt:

–     Nincs más választásunk, különben mi leszünk az áldozatok. Gabika miatt végig kell csinálnunk.

Amikor Erzsébet visszajött a toalettről, elégedetten nyugtázta, hogy Vivien és Antal aláírták a dokumentumokat. Antal felemelte a poharát:

–     Igyunk a békés megoldásra – javasolta.

–   Egészségünkre – hajtotta fel egy szuszra a pohár tartalmát Erzsébet. Ezután kinyitotta a retiküljét, és elkezdte bepakolni az iratokat. Néhány pillanat múlva eltorzult az arca, majd leesett a székről. A közelben ülők ijedten pattantak fel az asztaloktól. Erzsébet táskája a földre zuhant. Az emberek döbbenten meredtek a tárgyra, ami kiesett belőle. Egy pisztoly volt.