Gyilkosság előrejelzésre - villámkrimi

Kit ne izgatna, mikor és hogyan fog meghalni? Engem nagyon érdekelt. Találtam egy applikációt a neten. A mesterséges intelligencia jól megfogalmazott kérdésekre megbízható válaszokat kínált.

– Hogyan fogok meghalni? – érdeklődtem a géptől.

Hamarosan jött a válasz:

–  Gyilkosság áldozata leszel.

Meghökkentem.

– Hogyan? – tört fel azonnal a következő kérdés.

– Valamilyen éles késsel vagy tőrrel leszúrnak.

–  Ki tenne ilyet?

Azt gondoltam, erre már nem tud válaszolni. Tévedtem. A monitoron azonnal megjelent a szöveg:

– A féltestvéred.

Ekkor elfogytak a kérdéseim. Döbbenten ültem a laptop előtt. Balázzsal olyanok voltunk, mintha édestestvérek lennénk, pedig csak az anyánk volt közös. Nem tudtam róla elképzelni, hogy bárkit is bántana. Főleg nem engem, hiszen a kapcsolatunk nagyon szoros volt. A szabadidőnket szinte mindig együtt töltöttük. Milyen hülyeség ez a program, miért ölne meg engem a világ legjobb tesója? Hosszú percek teltek el teljes döbbenetben, mire felocsúdtam, és tovább érdeklődtem.

– Mikor fog mindez megtörténni?

A program néhány pillanatig úgy tűnt, lefagyott, de aztán mégis kidobta a választ:

– Jelenleg nem áll rendelkezésre pontos információ.

– Akkor legalább azt mondd meg, hogy hol fog erre sor kerülni?

A válasz ismét váratott magára.

– Olyan helyen, ahol sok könyv található.

Remek – gondoltam magamban. Szerettem a könyveket, Balázzsal sokszor jártunk könyvesboltokba és könyvtárba. Ennek mostantól vége – határoztam el.

Balázs nem értette, mi ütött belém. Egyre többször mondtam le a közös programokat. Bár nem kapott magyarázatot, mégsem bánta. Mintha neki sem lett volna kedve velem tölteni az idejét. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy becsajozott. Annyira szerelmes volt, hogy Rékát elhozta a családi nyaralásra is.

Korfura utaztunk. A villa, amit kibéreltünk, csodálatos volt. Fehérre meszelt, vaskos, ódon falak, kék zsalus ablakokkal. Lepakoltam a szobámban, majd megnézegettem az asztalra készített papírokat: házirend, szórólapok, valamint egy ismertető prospektus a villáról. Belelapoztam. Megakadt a szemem egy bekezdésen. „Az épületet a kétezres években felújították és átépítették. Több korábbi helyiség más funkciót kapott. A cselédszobából billiárdszoba lett, a könyvtárszobából étkező.”

Úgy éreztem, kimegy a lábamból az erő. A kánikula ellenére fázni kezdtem. A prospektussal a kezemben lebotorkáltam a lépcsőn. Anya és Balázs a nappaliban beszélgettek, Réka a teraszon olvasott.

– Hazautazom. Most – mondtam nekik.

Értetlenül néztek rám.

– Mi történt? – kérdezték szinte egyszerre.

Akkor elmeséltem nekik a mesterséges intelligencia jóslatát. Kinevettek.

– Ha jól értem, attól félsz, hogy Balázs lemészárol téged egy konyhakéssel nyaralás közben? Miért tenne ilyet?

– Nem tudom, de itt minden stimmel: van könyvtárszoba, tőr és itt a féltestvérem.

Anya látta rajtam, hogy pánikolok. Elgondolkozva nézett először rám, majd Balázsra, mintha azt fontolgatná, elég érettek vagyunk-e arra, amit mondani készül. Végül sóhajtott és kimondta.

– Van még egy féltestvéretek.

Azt hitte, ezzel majd megnyugtat, de nem így történt. A pánik mellé bekúszott az érzés, egész életemben hazudtak nekem.

– Tizenhat évesen teherbe estem. A szüleim nem engedték, hogy megtartsam a babát. Örökbe kellett adnom.

Meredten néztem magam elé.

– Líviának neveztem, nem tudom, mi lett vele.

Felmentem a szobámba. Egyedül akartam lenni. Elkezdtem kipakolni az egyik táskából, amikor feltűnt, hogy nem is az enyém. Már éppen be akartam rakosgatni a cuccokat, és visszaadni Rékának, amikor újabb döbbenet ért. Az ajtóhoz léptem, bezárkóztam és a kezemre meredtem. Az egyikben a telefonomat szorongattam. Mi lehet a korfui rendőrség száma? Próbáltam gondolkodni, de a pillantásom újra és újra a másik kezemben tartott igazolványra tért vissza. Réka igazolványa volt, amelyen ez a név állt: Kiss Lívia. A születési dátum pedig tizenhat évvel későbbi, mint az anyámé.