Ki vagy te? - villámkrimi

Megismertem a neten egy bombázót. Dögös testű, csábos mosolyú. A profilképe emlékeztetett valakire. Randit beszéltünk meg az egyik legelőkelőbb belvárosi étterembe. Amikor a nő belépett az ajtón, azonnal rájöttem, kire hasonlít: régi szerelmemre, Maddalena-ra.
Húsz évvel ezelőtt jártunk. Többi is volt ez szimpla együtt járásnál: izzó szerelemnek nevezném. Amikor együtt voltunk, legtöbbször csak szorosan átöleltem a derekát, és beszívtam hosszú, sűrű hajának rózsa illatát. Csók közben megszűnt körülöttem a világ: akár sorozatlövést is leadhattak a fülem mellett, azt sem hallottam volna. Vele akartam leélni az egész életemet, mégis megöltem.
Nem önszántamból tettem. Francesco kényszerített rá. Azt mondta, veszélyt jelent a klánra. Ha nem intézem el, ők fogják kinyírni, ezt mondta. Nem tudtam elviselni, hogy ráemeljék a mocskos kezüket.
Aznap este Maddalena házában találkoztunk. Úgy szerelmeskedtél velem, mintha az utolsó alkalom lenne – mondta mosolyogva, amikor egymás mellett feküdtünk meztelenül az ágyban. Az is volt. Az utolsó szeretkezésünk.
Később Maddalena forró fürdőt készített. Beült a kádba és hívogatóan nyújtózott felém. Pezsgőt hoztam a konyhából. Azt gondoltam, ha félrészegek vagyunk mindketten, talán könnyebb lesz. De Maddalena keveset ivott, nekem pedig szinte nem is hatott az alkohol. Végül nem halogathattam tovább, megfogtam az egyik törölközőt és betakartam a fejét. Még felvillant előttem a csodálkozó tekintete, majd egy hirtelen mozdulattal lenyomtam a víz alá. Néhány pillanatig kapálózott, azután elernyedt a teste. Nem volt erőm megnézni az arcát, azonnal kifordultam a fürdőből.
A lány odalépett az asztalomhoz. Visszazökkenve az emlékekből, azonnal felpattantam.
– Maddalena – suttogtam.
– Nem talált! Rosa vagyok – nyújtotta a kezét mosolyogva.
– Elnézést – motyogtam zavartan.
A lány megértően biccentett, majd miután kihúztam a székét, elhelyezkedett az asztalnál.
Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, nem teljesen olyan, mint Maddalena. Az ő haja vörös, az én szerelmemé sötétbarna volt. Rosa kissé telt, emlékeim szerint Maddalena sokkal vékonyabb, izmosabb volt annak idején. De a mosolya! Az kísértetiesen hasonlított. Még az a kis gödröcske is pont ugyanúgy a bal oldalon jelent meg, amikor nevetett.
Próbáltam fesztelenül csevegni, de folyamatosan motoszkált bennem a valószínűtlen gondolat: Maddalena ül velem szemben. Rosa-nak feltűnhetett a merengésem, mert rákérdezett, miért vagyok ilyen mélabús.
– Nem tudok elvonatkoztatni attól, mennyire emlékeztet egy régi szerelmemre – kezdtem magyarázkodni.
– Már értem, miért hívott Maddalena-nak. Lehetséges, hogy én vagyok az? – nevetett vidáman.
– Kizárt. Ő meghalt.
– Sajnálom. Mi történt? – simította meg a kézfejemet.
– Megöltem.
Rosa azonnal visszahúzta a kezét és ijedten nézett rám.
– Komolyan beszélek – suttogtam magam elé – nagyon bánom, hogy Francescora hallgattam.
– Biztos nem volt más lehetőség.
– Csóró utcagyerekként rá voltam utalva a klánra – hajtottam le a fejem – ha  nem teszem meg, ők végzik el a piszkos munkát. Meg is kínozták volna.
– Ön nem tette? – kérdezte Rosa félve.
– Szerettem – futotta el szememet a könny.
Néhány percig csendben ültünk. Hálás voltam, amiért nem nézett rám. Férfi egómnak nem tett jót, hogy elérzékenyültem az emlékek hatására. A legkeserűbb az egészben: Francesco később elüldözött a klánból, feleslegesen öltem meg az egyetlen embert, aki fontos volt nekem.
– Mi lett vele?
Rosa kérdése visszazökkentett a valóságba. Jó volt húsz év után kiönteni a lelkem. Megkönnyebbülést éreztem, amiért végre beszélhetek Maddalena haláláról.
– Belefojtottam a fürdőkádba. Higgye el, nekem jobban fájt, mint neki.
– A fulladásos halálnál nem szenved az áldozat – válaszolta.
– Honnan tudja? – néztem rá csodálkozva.
– Endorfint szabadít fel az agyban az oxigénhiány, ettől boldogságérzés tölti el a fuldoklót. Olvastam egy tudományos magazinban – magyarázkodott hadarva.
Hálásan rámosolyogtam.
– Köszönöm, hogy vigasztalni próbál. Soha nem akartam fájdalmat okozni neki.
– Igen, a pezsgő is segít az ellazulásban.
Egy pillanat alatt kitisztult az agyam. Elkerekedett szemmel, pislogás nélkül meredtem rá.
– Nem beszéltem pezsgőről!
– De igen – motyogta zavartan, de nem nézett a szemembe.
– Te vagy az! Miért nem szóltál? – emeltem fel a hangom.
– Húsz éve kereslek – nézett végre a szemembe.
– Húsz éve halottnak hittelek – mondtam szemrehányón – azért jöttél, hogy újra kezdjük?
– Dehogy! – nevetett fel gúnyosan – azért jöttem, hogy végre rád bizonyítsam a gyilkossági kísérletet.
– Nem fog sikerülni – álltam fel határozottan.
– Ó, dehogyis nem! – röhögött – látod ott a sarokban azt a férfit? Az FBI-nak dolgozik. Felvették minden szavad, végre rád tudjuk bizonyítani a bűntényt!
– Visszavonom, amit az előbb mondtam – néztem a szemében keserűn – nem is hasonlítasz Maddalena-ra. Ő sosem adott volna fel a zsaruknak.