Erdei útdíj - nem villámkrimi

 
– Ne ugass már ennyire, nem akarlak bántani! – suttogtam felé.

A fekete hosszú szőrű, megállapíthatatlan fajtájú kutya acsarkodva közeledett. Megtorpantam. Erre ő is így tett, és abbahagyta a csaholást. Az ínét a biztonság kedvéért még láttatni hagyta, csak a miheztartás végett. Tudjam, hogy hol a helyem. Ezt azonban pontosan nem tudtam, csak sejtettem, hogy nem mehetek tovább az ösvényen. Hacsak…

– Kérsz egy szendvicset? – nyúltam a hátizsákomba, majd előhalásztam az összenyomorodott útravalómat. Kicsomagoltam, és a kutya felé nyújtottam. Nem mozdult, de már nem nézett annyira fenyegetőn. Letettem a földre az ételt és hátrébb léptem néhány lépést. A kutya várt, majd lassan megindult a szendvics felé.

– Éhes vagy, ugye? – kérdeztem, de legnagyobb meglepetésemre nem kezdett enni, hanem óvatosan a foga közé vette az ajándékot és besétált a fák közé.  Ilyen szégyenlős kutyát még nem láttam – mosolyogtam magamban, és érdeklődve utána eredtem. A kutya hátranézett, majd figyelmeztető morgásba kezdett.

– Titkaid vannak, értem – fordultam azonnal vissza az ösvényre.

 Másnap jókora húsdarabbal felszerelkezve indultam a szokásos erdei sétámra. Látni akartam újdonsült „haveromat”, így ismét arra kanyarodtam. Meg sem lepődtem, amikor ott találtam. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha ő is várt volna rám. Ezúttal nem ugatott, de felém fordulva elállta az ösvényt.

– Szóval útdíjat szedsz – nevettem. Morgás volt a válasz. A sült husit letettem az útra, de nem léptem hátrébb.

– Nem adom ingyen – jelentettem ki – minimum egy simogatás az ára.

Tétovázott. Látszott rajta, hogy azt latolgatja, megéri-e neki ez az üzlet. Végül közelebb lépett. Lehajoltam és felé nyújtottam a kezem. Megszagolta. Óvatosan megsimogattam a fejét. Nem ellenkezett. Néhány másodperc után úgy döntött, most már eleget fizetett az ételért: fogai közé vette a húst és elcammogott a sűrű bokrok felé.

 Harmadnap a menü fasírt volt. Tudtam, hogy a kutya ezúttal már várni fog a szokott helyen. Úgy izgultam, mintha randira mennék. Nem hagyott nyugodni a titka. Miért nem eszi meg ott helyben a húst? Esetleg viszi valakinek? Kölykei vannak? Amikor odaadtam a jókora darab ételt, amivel ő elindult a fák közé, azonnal utána lépkedtem. Ezúttal nem ellenkezett, békésen baktattunk a sűrű aljnövényzeten át. Egyszer csak egy gallyakból összetákolt kunyhó előtt álltunk. Megdöbbentem. Ezt a kunyhót emberi kéz építette. Lakik itt valaki?

A kutya rám pillantott, majd belépett az ajtón, ami neki éppen jó magasságban volt, nekem viszont le kellett hozzá hajolnom. Utána kúsztam. A kunyhóban árnyék és bűz fogadott. Néhány másodperc kellett, hogy a szemem megszokja a félhomályt. Körülnéztem. Ócska lomok voltak felhalmozva, néhány edény jelezte, hogy korábban valaki konyhát próbált kialakítani a picinyke lyukból. A sarokban valami megmozdult. Összerezzentem. Akkor megláttam. Egy ember volt. Közelebb araszoltam, majd megláttam az arcát: ráncos öregember. Koszos és láthatóan nagyon beteg volt.

– Jól van, bácsi? – kérdeztem aggódva. Krákogás volt a válasz. Minden bátorságomat összeszedve megsimogattam a homlokát. Forró volt. A kutya eközben a fasírtot rátette az öreg kezére. Az oda se nézett, csak erőtlenül megsimogatta az állat fejét.

Ezután már nem sok mindent láttam. A könnyeimen át alig tudtam tárcsázni a mentőket.