Sajnálom - Villámkrimi

– Mindent elcsesztél – mondtam Olivernek.
Egy padon ültünk valami parkban. November közepe volt, mégsem fáztam. Oliver csak szomorkásan bólogatott. Sajnálom – mondta végül.
Sokra megyek a sajnálatával, gondoltam magamban. Akkor kellett volna bánnia, amikor ellopta a részemet.
Az egész terv az én ötletem volt. A képlopás. Kollégák voltunk a múzeumban. Egymás melletti termet őriztünk. Sokszor beszélgettünk az ajtóban, ahonnan mindketten ráláttunk a saját területünkre. Oliveré volt a XVII. századi festészeti részleg, enyém a XVIII. századi kerámiák.
– Barátomnak tekintettelek – folytattam.
– Jó cimbora voltál, Jack – válaszolta.
– Akkor miért vertél át? – fordultam felé.
Oliver nem válaszolt. Felesleges is volt, tudtam a választ. Megszédítette a pénz. Micsoda sablonos magyarázat!
A rablás simábban ment, mint gondoltuk. Tudtuk, mikor fogják levinni a raktárba azt a portrét. Időszaki kiállításra adták kölcsön egy másik képtárnak. Kisméretű alkotás volt, simán belefért a táskámba. A pályaudvar poggyászmegőrzőjébe vittem, amíg elült a vihar. Minden múzeumi dolgozónál házkutatást tartottak.
– Kár volt megadnom a megőrző kódját – mondtam keserűn.
– Bankba kellett volna tennem a zsét, amit a festményért kaptam – mondta Oliver.
– Ezt az egyet bánod az egészben? Komolyan? – mordultam rá.
A képet Will, az orgazda vette meg. Az adásvétel után követte Olivert hazáig. Vissza akarta lopni a festményért adott pénzt. Aznap este próbált meg betörni hozzá, amikor én is megjelentem a lakásnál.
– Miért fogtál össze Willel ellenem? – kérdezte Oliver.
Sóhajtottam.
– Először csak beszélni akartam veled, hogy add át a részem – válaszoltam végül.
– Nem ártottál volna nekem, de Will ötlete jobban tetszett – fejezte be a gondolatot Oliver.
Engem is hatalmába kerített a pénz. Will sokkal nagyobb részesedést ajánlott. Segítettem a betörésben. Will keresgélt a lakásban, addig én őrt álltam az ajtóban.
– Meglehetősen amatőr húzás volt az ágyneműtartóba rejteni a dohányt – mondtam szemrehányón.
Oliver felnevetett.
– Tudtad, hogy Will még az órámat is elemelte az íróasztalról? – kérdezte.
Most már tudtam, hogy Will az a típusú ember, akinek semmi sem elég. A betörés után beültünk az autóba. Azt mondta, menjünk ki a városból és majd nyugodtan osztozkodunk. Besötétedett, mire egy erdős részhez értünk. Letért a főútról és megállt egy tisztás szélén.
– Hátul van a táska, átpakolhatjuk a részed – mondta.
Mindketten kiszálltunk. Kinyitotta a csomagtartót és elővett egy pisztolyt. Szólni sem tudtam, azonnal lőtt. A homlokom közepén talált el.
– Köszönöm, hogy hoztál virágot a síromra – fordultam Oliver felé.
Egykori legjobb barátom felállt a padról, majd így szólt:
– Nyugodj békében, Jack.