Deus ex machina - Isten a gépből

 

Lehet valaki szerelmes egy plakátba? Pontosabban egy rajta pózoló nőbe? Nem őrültem meg, ez a hölgy valóban létező személy. A második emeleti lakásommal szemközti ház faláról mosolyog rám.

Két héttel ezelőtt kezdték beállványozni az utca túloldalán álló épületet. Felújítják a homlokzatot, gondolom. Az állványra egy hatalmas molinót függesztettek, rajta egy ismert szerencsejáték reklámjával. A fénykép egy istennőt ábrázol. Szó szerint. A hirdetéshez felkért népszerű színésznőt ugyanis Fortuna-jelmezbe öltöztették. Ha valaki esetleg nem tudná, ő a szerencse istennője a római mitológia szerint.

A kisasszonyba pontosan tizennégy napja, két órája és három perce vagyok szerelmes. Ez a kapcsolat mondhatni ötven-ötven százalékos. Részemről totális szenvedély. Az ő részéről pedig úgy áll a dolog, hogy fogalma sincs, ki vagyok. Fél siker. Amióta szemmagasságba került ez a négy emeletnyi szépség, sűrűbben kávézom az erkélyen.

Sokszor beszélgetünk. Ez nem a pontos kifejezés ugyan, mert általában én beszélek, a fotó csupán rendületlenül mosolyog. Engem ez cseppet sem zavar. Mesélek neki a napi eseményekről. Beszámolok róla, hányszor gondoltam rá munka közben, és mennyire várom az estéket, amikor vele vacsorázhatok. Igen, én falatozom, ő pedig nézi. 

Egyik reggel megtörtént a csoda. A színésznő hozzám szólt. A szendvics és a fél szelet kalács között. Éppen lenyeltem az utolsó korty kávémat, amikor beszélni kezdett. Azt mondta, azonnal induljak dolgozni. Az órámra pillantottam, és gondolkodás nélkül rávágtam: még van öt percem. Akkor ráeszméltem, hogy Ő szólt hozzám. Döbbenten felnéztem a csillogó bíborszínű ajkára, bár nem tudtam, így hívják-e ezt a rúzs-árnyalatot. Ahogy a filmekben láthatjuk, megállt a kezem a levegőben, benne a fél szelet kaláccsal, a szám pedig tátva maradt. Nem azért, mert ez ilyenkor így szokott történni, hanem éppen harapni akartam az édes péksüteményből. Ő ismét rám szólt, most már erélyesebben: Indulj! Úgy éreztem, azonnal engedelmeskednem kell. A félbehagyott reggelivel mit sem törődve, ott hagytam az erkélyen a tányért és a bögrét. Felvettem a táskámat, bezártam az ajtót és lementem a megállóba. Ekkor néztem ismét az órámra, és kissé bosszúsan állapítottam meg: még legalább tíz percet várakoznom kell a buszra.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Autóbusz nem jött, helyette viszont érkezett egy szirénázó tűzoltó. Pont a házunk előtt állt meg. Kíváncsian néztem fel az épületre, és akkor megláttam az ablakomon kiömlő sűrű füstöt.

Ijedten a kapunk felé indultam, de a tűzoltók senkit nem engedtek közel.

A lépcsőházból sorra jöttek ki a rémült arcú lakótársak. Az egyik szomszédom észrevett, és odajött hozzám.

– Megsérültél? – kérdezte.

– Nem voltam már otthon – válaszoltam zavartan. – Mi történt?

Csodálkozva nézett rám, mint aki ufót lát.

– Azt mondták, gázszivárgás. Felrobbant a bojlered.

Elsápadhattam, mert belém karolt.

– Haver, mázlid van! Ha pár perccel később indulsz, már halott lennél.

Felnéztem a plakátra. A lány ugyanúgy mosolygott a fotón, mint az elmúlt két hétben minden nap. De én tudtam, hogy nem mázli volt.

– Köszönöm, Fortuna! – suttogtam.